Danilo Petrucci karrierjét nem lehet egy lapon említeni a szupersztáréval, a 31 évesen búcsúzú motoros karrierje nem csak Rossiétó lkülönbözik teljes mértékben, hanem mindenki másétól is.

Gyerekként triálozott és krosszozott, csak 16 évesen kezdett gyorsasági motorokkal indulni, és sosem versenyzett semmilyen korosztályosnak mondható alsóbb kategóriában, 125-ben, Moto3-ban, 250-ben vagy Moto2-ben. Petrucci a Superstockból, az enyhén tuningolt utcai motorok átlagos világából küzdötte fel magát a MotoGP-ig. 21 évesen még ebben a kategóriában próbálkozott, majd a Ioda-projekttel érkezett a GP-be, ami egy teljesen elbaltázott próbálkozás volt gyenge vázzal és még annál is gyengébb Aprilia-, majd BMW-motorral.

Petrucci három éven át kergette a mezőnyt a monstrummal.

“Amikor kezdtem, 2012-ben, valójában azt sem tudtam, hol vagyok. Utolsó voltam, és egészen 2014-ig szinte mindig utolsó is maradtam az edzéseken, az időmérőn meg a futamon is. Azt hiszem, csak én hittem magamban, sosem adtam fel, és egy nap valóra vált az álmom”

-emlékezett vissza a motorversenyző, aki valójában már alkatánál fogva alkalmatlan volt a gyorsasági motorversenyzésre.

“A MotoGP-ben sosem volt olyan méretű ember, mint én, és sosem lesz. 180 centi vagyok és 83 kiló pucéran. 90-et nyomok a motoron. Amikor ezt egy mérnök meghallja, kihullik a haja. Igazából, csak én fogadtam magamra, és nyertem.”

Petruccit a Ducati karolta fel 2015-ben, a Pramac privát csapat bízott benne, és már első szezonjában szerzett egy dobogót, a silverstone-i esőben lett második jóbarátja, Valentino Rossi mögött. A következő évben sérülések miatt megtorpant, de 2017-ben már négyszer állt dobogón, végérvényesen megindult felfelé. 2018 végén jött a nagy lehetőség, a Pramactól felléphetett a gyári Ducatihoz.

Élete legjobb napja a 2019-es mugellói futamon, saját közönsége előtt jött el, egy szenzációs versenyen verte az akkori két legnagyobb menőt, Andrea Doviziosót és Marc Marquezt,

akik csak mögötte tudtak felérni a dobogóra. Petrucci győzött a MotoGP-ben, ráadásul szárazon.

“Azt hiszem, én vagyok az utolsó átlagember, aki be tudott futni a MotoGP-ben, anélkül, hogy bármilyen fenomenális képessége lenne. Fiatalon egy voltam a jó motorosok közül, gyors voltam, de voltak nálam gyorsabbak. Ám mindig azt gondoltam magamról, hogy én vagyok a legjobb. És aztán kétszer a MotoGP-ben is sikerült megmutatnom, hogy aznap, azon a pályán én vagyok a legjobb. Nagy megkönnyebbülés volt. Ha csak Mugello lett volna, egyszámos előadó lennék, de aztán jött Le Mans, és kiderült, hogy képes vagyok újra nyerni”

-elevenítette fel második, egyben utolsó győzelmét tavalyról, az esős Paul Ricard-i versenyről.

Vizes pályán Petrucci mindig a legjobbak között volt, ilyen körülmények között súlyhátránya jóval kevésbé hátráltatta, sőt, talán nagyobb tapadást is adott a motorjának, és pariban tudott lenni a leggyorsabbakkal.

2020 végén a Ducati mindkét pilótáját lecserélte, Petruccinak a Tech3 KTM-nél akadt hely, de a számára méretre is kicsi motoron már nem igazán tudott versenyképes lenni. Le Mans-ban, természetesen esőben, egy ötödik helyet azért összehozott.

Jövőre már nem jutott neki hely, így elfogadta a KTM ajánlatát, ami Dakar-csapatában számít rá. Mindig is ki akarta próbálni magát terepen, 2022 januárjában ott lesz a leghíresebb ralin.

Előtte, múlt hétvégén, Valenciában még elköszönt a MotoGP-től, Rossi árnyékában, de még őt is meglepte, mennyire nem mellőzötten:

“Amikor beálltam a rajthoz a motorral, azt mondtam magamnak, ne sírj! De aztán elkezdtek odajönni az emberek, a kollégák, a barátok a paddockból. Utána szokás szerint elmentem vécére, és visszafelé a boxutca megtapsolt, mindenki a KTM-től és mindenki a Ducatitól. És elsírtam magam. Boldog vagyok, hogy ennyi szeretetet kaptam”

-búcsúzott a mezőny egyik legközvetlenebb, és emberileg talán legszerethetőbb tagja.