Nagyon nehéz megfogni Rossit, mert 26 év – a motorsportban – egy élet, ő pedig ennyit töltött a motoros világbajnokságon. Mit kell ebből kiemelni? Mi a legfontosabb vele kapcsolatban?

Azt hiszem, azon kell elindulni, amit ő mondott magáról, egyrészt, hogy ő más volt, mint a többi versenyző, másrészt, hogy ne csak motorversenyzőként emlékezzenek rá, sokkal inkább úgy, mint egy motoros, aki szórakoztatott. Mert igen,

Rossi az első pillanattól az utolsóig nem volt más, mint a szórakozás és a szórakoztatás.

Az a 17 éves gyerek, aki 1996-ban megérkezett a vb-re, nem akart mást, csak nyerni, de mindenek előtt jól érezni magát. Ebből nőttek ki aztán az előzések, amiből többet nála senki nem mutatott be a motorsportban, pláne nem az utolsó körökben, sokszor a legutolsóban, és még annak is az utolsó méterein.

Rossi izgalmas volt az elejétől a végéig,

hiszen a startot majdnem mindig elrontotta, vagy épp csak óvatosabb volt az első körökben, mint a többiek. Emiatt a futamai karrierje első tíz évében szinte csak előzésekből álltak, nála a rajt-cél győzelem ritka volt, és még ha talán arra törekedett is, a vége mindig az lett, hogy valahonnan a 6-8-10-12. hely környékéről kellett visszaelőznie magát.

De Rossi ezt szerette, a közönség pedig imádta, hogy valakinél nem azt kell számolni, hány másodpercet ver a mezőnyre vagy azt csodálni, hogy milyen szépen teszi a kanyarba a gépet a 25 kör alatt, hanem azt, hogy hány motort előz meg.

Rossi maga volt az ismeretlen bizonytalanság, ami akkor sem csökkent vele kapcsolatban, amikor harmincadszor csinálta meg, az érzés pusztán átalakult olyan kalkulált rizikós fílinggé, hogy ugye most Rossi a nyolcadik, a múltkor meg azelőtt meg azelőtt meg azelőtt is hátrábbról jött vissza, vajon meg tudja csinálni újra? És a végén majdnem mindig meg tudta.

Neki pedig mindeközben jutott az érzés, amit legjobban szeretett a motorsportban, a versenyzés, a fej-fej melletti küzdelem, az előzés, sokszor a visszaelőzés, aminek mestere volt, és ami még nagyobbá és még kiélezettebbé tette a győzelmeit. Ő sosem volt Biaggi, Doohan, Lorenzo vagy Marquez, akik általában megsemmisítették az ellenfeleiket, és legtöbbször akkora előnnyel futottak be, hogy nyugodtan ki lehetett kapcsolni a tévét öt-tíz körrel a vége előtt. Rossi rengeteg győzelme célvonalig tartó csatában született.

Ráadásul nála akkor sem volt érdemes kikapcsolni, mert ő a célban is szórakoztatott. A leintés utáni gegek, amikor kiment a mobilvécére Jerezben, vagy a mugellói strandpapucsos tiszteletkör, vagy amikor Robin Hoodnak öltözve állt a dobogón Doningtonban, csak néhány, ami a levezető körét is kihagyhatatlanná tette. Rossi mosolyogva szállt fel és szállt le a motorról, és nem szégyellte kifigurázni saját magát sem.

Igazi showman volt, akkor is, ha a motoron kellett ügyeskedni, és akkor is, ha már le lehetett szállni a nyeregből.

Természetes persze, a nyeregben volt igazán elemében, említsük csak meg két előzését, a Laguna Seca-it 2008-ból és a barcelonait 2009-ből. Utóbbi minden bizonnyal a MotoGP történetének legnagyobb előzése, a verseny utolsó kanyarjában, egy olyan ponton, ahol se addig, se azóta nem előzött senki. Rossi előzésekben nem ismert lehetetlent, és amíg a józan ész határai engedték, meg is próbálta, többnyire sikerrel.

De 26 évet nem lehet változás nélkül végigversenyezni, ahogy jöttek a már sorozatgyártott, motorra szült emberek, mint Stoner, Lorenzo, Pedrosa és Marquez, így Rossinak is változnia és fejlődnie kellett. Mindannyian jóval fiatalabbak voltak nála, már egy másik, sőt egy harmadik generáció, akiket motorra terveztek és neveltek az első pillanattól kezdve.

Stonert és Lorenzót még le is győzte Rossi, és legyőzte volna Lorenzót és Marquezt is egyszerre, ha őszinte és szókimondó jellemét képes kis időre visszafogni. Nem, Valentino Rossi sem volt tökéletes, akkor, a 2015-ös szezon hajrájában elveszítette a fejét, először a mikrofonok mögött, amikor megvádolta Marquezt, aztán a pályán is, amikor nem tudott mit kezdeni kedvtelésből provokáló ellenfelével – akinek a vb-re már nem volt esélye -, és egyszerűen kitette a pályáról.

Azért hozom most fel karrierje második legrosszabb emlékét, mert Rossit is annyira bántja, hogy még idén is felemlegette: az annyira kívánt tizedik világbajnoki cím ott volt a kezében, 36 évesen a huszonévesek ellen, de mivel nem tudott higgadt maradni, a spanyolok összedolgozva megfosztották attól. Ha akkor okosabb, nyel egy nagyot – vagy inkább többet- és csak egy hónappal később nyitja ki a száját, most tízszeres bajnok lenne a legtökéletesebb karrierrel.

De Rossi őszinte személyiség, nem lett volna Rossi, ha megerőszakolja magát, és másképp viselkedik, mint azt az ösztöne súgja.

Az elszalasztott tizediknél sokkal fontosabb, hogy mindenkinél több futamot nyert, és nem akadt olyan, akit ne győzött volna le futamon, fej-fej melletti küzdelemben. És most nem 10-15 év pilótáiról, hanem több mint 20 év sztárjairól beszélünk.

Gondoljunk csak bele, Rossi első győzelménél, 1996-ban, nagy csatában a spanyol legenda, Jorge Aspar Martinez végzett a második helyen, aki jövőre lesz 60 éves; utolsó, 2017-ben, Assenben aratott sikerénél pedig Marc Marquez állt a dobogó harmadik fokán,

és már ott volt a mezőnyben a tavalyi világbajnok, Joan Mir. De még az ideinek, Fabio Quartararónak is a sarkában volt, a második helyen tavaly, a barcelonai futamon, amikor pár körrel a vége előtt kicsúszott alóla a motor.

Mindezt úgy hajtotta végre, hogy az a tipikus, valentinós mosoly az utolsó napig ott maradt szája sarkában. Rossi már akkor boldog volt, amikor felülhetett a motorra, élvezte az utolsó évét is, amit már a mezőny második felében töltött. Egész életében nem akart mást, mint jól érezni magát a motoron. Ezt is tette, a legnehezebb pillanatokban is, és sosem volt hajlandó annyira komolyan venni, hogy belefáradjon vagy belefásuljon. Nem véletlen, hogy a hat évvel fiatalabb Pedrosa három, a nyolc évvel fiatalabb Lorenzo két évvel előtte vonult vissza. Leginkább abba a folyamatos nyomásba fáradtak és sérültek bele, amit egyrészt magukra helyeztek, másrészt engedték, hogy a közeg nyomassza őket. Rossi erre sosem volt hajlandó, és sikerrel védte ki a külső támadásokat is.

Rossi csak motorozni szeretett és győzni, nagyon fontos, hogy nem fordítva, mint tette azt jó pár ellenfele.

Mostantól új élet vár rá, 42 évesen felhagy – ahogy ő mondta egyik sérülése idején – normális életével, hogy napról napra, hétről hétre versenyezzen, és egy másik élet vár rá kislánya születésével. Valahogy így is tervezte, nem véletlenül várt ki a családalapítással addig, amikor már nem nem kell érte aggódnia senkinek – vagy csak jóval kevésbé-, és amikor már 100 százalékig a szeretteinek tudja szentelni magát.

Az ember csak remélni tudja, hogy a számunkra hétköznapi életben is olyan sikeres lesz, mint első életében, a motoron, és mi mást is kívánhatnánk, mint kellemes nyugdíjat, Vale!

És köszi az izgalmakat!