A férfiak általában befelé nyelik a könnyeiket, bár olykor nem szégyen sírni sem. Okunk van a gyászra, a keserves szembenézésre az elmúlással. Futballunk az utóbbi időben szomorú veszteségeket ért meg. 

Szőke Pista, a Varga Zolitól fütyülve labdát kérő, fantasztikus rúgótechnikájú Szöszi, a zseniális jobbszélső a fradistákban – akik még láthatták – örök emléket hagyott. 75 évesen távozott. 

Törőcsik András, aki a rock and rollt, a szambát, a tangót és az angol keringőt ötvözte a labdarúgó pályán. A „Táncolj, Törő!”, aki előtt fejet hajtottak a rivális klubok legelvakultabb hívei is, 67 évesen hunyt el. Lakat Karcsi olyan csodálatos sorokkal köszönt el tőle, hogy számomra nem maradt több, mint egy fejbólintás. 

Most Kardos Józseftől kell elköszöni, aki márciusban múlt 62 éves. Iszonyú, ahogy pillantok alatt feketébe fordul a világ, tehetetlenül tárjuk szét a karunkat, és az égre meredt tekintettel csak azt ismételgetjük szüntelenül: miért, miért pont ő?   

Kardos Jóskáról egy benidormi edzőtáborozás jut eszembe. Östreicher Emil bácsi, a válogatott fantasztikus, csupa lélek menedzsere minden feltételt biztosított a felkészüléshez.  Mezey György szövetségi kapitány napi két, gatyaszaggatóan kemény edzést tartott. Több kilométeres futás a tengerparti homokban, erőnléti tréningek az edzőpályán. Mexikóra készült a csapat, a téli felkészülés a csillogó perspektíva jegyében úgy zajlott, ahogy a nagykönyvben előírták. Edzőmeccsek alacsonyabb osztályú csapatok ellen, minden szépnek és jónak látszott akkor. A védelemben Nagy Anti, Garaba, Róth Anti és természetesen Kardos. Úgy illetek össze, mint puzzle-játékban a darabok. Ki gondolta akkor még, hogy elég egy szovjet lehelet, és porba hullik nimbusz és remény.  

Kardossal akadtak problémák.

A súlya olykor el-elszaladt, esetenként három-négy kiló is felugrott rá. Hiába dolgozott becsülettel, ilyenkor Mezey előtt nem volt megállása. Ráadásul   a kilók gyarapodásával a vérnyomása is rakoncátlankodni kezdett. Mezey Gyuri kerek-perec közölte kulcsemberével, hogy ha nem tud uralkodni magán, hazazavarja. 

Ekkor Kardos haverjai elkezdték fűzni a mestert, hogy még adjon egy esélyt a tévelygő hátvédnek, elvégre a megbocsátás tulajdonképpen erény. Mezey, aki maga sem gondolta komolyan a száműzetést, nagy nehezen engedett. Ám közölte Kardossal, hogy nincs vacsora, nincs édesség, amíg a többiek kajálnak, a szobájában elmélkedhet Gandhi nehéz sorsán, az indiai szabadsághős éhségsztrájkjain. 

A kíméletlen ítéletnek azonban akadt egy addig nem kalkulált kerékkötője. Név szerint Kurucz Antal mesterszakács, akit Östreicher Emil a hazai ízek garanciájaként hozatott ki a spanyol tengerpartra. A séfek séfje, az öt olimpián is fantasztikus ízkavalkádokat alkotó, a versenyzők kegyeit kereső Tóni bácsi, Benidormban is csodát-csodára halmozott. A főzés magasiskoláját mutatta be.  

És a cinkosságét is. A szakács és a hátvéd különös összeesküvésének magam is szemtanúja lehettem. Miközben mindenki szánakozva, esendő szívvel nézte Kardos búcsúját a terített asztaltól, a séf belecsúsztatott négy-öt szelet rántott húst a tréningnadrágja zsebébe. Kardos sem maradt rest, kiegészítésként három szelet tortát préselt be a felsőjének a zsebébe, ugyanis gyerekkora óta kifejezetten édesszájú volt.

Valamiért ez az epizód jutott eszembe, pedig drága Józsikának sok-sok meccséről, újpesti és válogatott sikeréről lehetne regélni. Amikor a hórihorgas legény tudásával még egy fejjel kiemelkedett a mezőnyből.  Egyéniség volt, felejthetetlen cimbora, akinek mosolygós arca, jellegzetes beszéde, huncutságai mind-mind itt kavarognak bennem, miközben azt kérdezem: miért, miért pont ő? 

És még valami.

Utoljára a városmajori szívklinika előtt futottunk össze. Panaszkodtunk. Ő a szívére, én is valamire, ami éppen fájt. Aztán amikor a régi sztorik után, kurtán-furcsán a mai fociról is szó esett, Jóska csak ennyit mondott: „szív nélkül nem megy…” 

Drága Jóska! Most nálad bizonyította be az a fránya ketyegő, hogy nélküle tényleg nem megy.