Egy futballistának a pályafutása során általában sok élménye, gyakran sok konfliktusa van a játékvezetőkkel. A pályán és azon kívül rengeteg érdekes esemény történik a játékosok és a sporik között. Nem ritkák a durva, szalonképtelen megnyilvánulások – főként a labdarúgók részéről –, ám akadnak derűsebb, sőt, kuriózumszámba illő esetek is. Az alábbiakban három történetet osztanék meg, amelyeket a pályán éltem meg a játlékvezetőkkel – köztük két legendás sporival, Puhl Sándorral és Huták Antallal –, mi több, futballistaként kétszer főszereplője is voltam az eseteknek.

Puhl Sándort méltán választották meg négyszer a világ legjobb játékvezetőjének, és vezetett világbajnoki döntőt 1994-ben, hiszen kevesük sajátja, hogy valaki egyszerre legyen vagány és határozott személyiség a pályán. Márpedig Puhl Sanyi ilyen volt, a meccs előtt és után dőlt belőle a móka, a kacagás, a sztorizgatás, a gyepen azonban nem tűrt ellentmondást az ítéleteivel szemben. Ugyanakkor a reklamálások során nem volt mindig annyira szigorú, nem élt vissza a hatalmával, pontosan tudta, hogy a játékosok ilyenkor a feszültséget vezetik le – persze, ha valaki túl sokat dumált neki, finoman visszaszólt az illetőnek, például így: „nem adok lapot, látom, úgyis van bajod elég a játékkal”. Vagy ekképp egy másiknak: „nálam az áruházban egy hét alatt nem adnak el annyi labdát, mint te ezen a meccsen”. (Ehhez tudni kell, hogy Puhl Sándor 1993-tól az egri Domus Áruház igazgatója volt, ezért szűkebb berkekben még inkább nagy sikert aratott ez a megjegyzése.)

Először a nyolcvanas évek közepén találkoztam vele, méghozzá egy egri nemzetközi tornán. Sanyi karrierje elején járt, amikor az akkori mesterünk, Dalnoki Jenő a kivonulás előtt közvetlenül odalépett hozzá, és ezt a kérdést tette fel: „Puhl Úr, az MLSZ döntése, vagy maguk, játékvezetők egyeztek meg úgy egymás között, hogy a Fradi egy évig nem kaphat tizenegyest?” Mi köpni-nyelni nem tudtunk a hallottaktól, jóllehet, egy teljes szezonon át valóban nem kaptunk büntetőt. Sanyi azonban csak nevetett ezen, majd megölelte Jenő bácsit, nekünk pedig évekig vezetett meccseket, méghozzá olyan korrekt módon, hogy még a vereségek után sem tudtunk egy rossz szót sem szólni róla.

Nagy egyéniség volt, egy ország gyászolta, amikor 2021. május 20-án elhunyt, csak remélhetjük, hogy a jövőben lesz hasonló kiemelkedő képességű játékvezetőnk.

„Bíró úr, ne fusson…”

Ugyancsak elismert, képzett, kitűnő és legendás játékvezető volt Huták Antal, akinek vegyészmérnökként, feltalálóként több szabadalma is volt. 1984-ben ismertem meg, amikor a katonaválogatottal Vietnámban vettünk részt a Baráti Hadseregek Szpartakiádján, ahová őt delegálta az MLSZ játékvezetőként. Remek embert ismertünk meg a személyében, sok meccset vezetett nekünk az Üllői úton, azonban az egyik legemlékezetesebbet ő sem felejtette el, én meg pláne nem, amit talán az alábbi történet elolvasása után megértenek.

Történt ugyanis a nyolcvanas évek közepén egy hazai bajnoki előtt, hogy a annak rendje és módja szerint a Springer szobor előtt felsorakozott a két csapat, mindenki a játékvezető jelzésére várt, hogy ki lehessen kocogni a gyepre – abban az időben nem sétáltak, hanem futottak a kezdéshez a főszereplők –, amikor is jellegzetes járásával, pipájába szippantgatva megjelent Dalnoki, és mindössze annyit mondott Huták Antalnak: „Bíró úr! Nem a szakosztály vezetőségének ötlete, csupán én kérem, hogy ezúttal ne futva, hanem gyalog tegye meg a távot a kezdőkörig, különben a Bánki elfárad!”

Nem túlzok: potyogott a pécsi és ferencvárosi játékosok könnye a röhögéstől, a játékvezető még a kezdőrúgásnál is kuncogott a szellemes megjegyzésen, a nagy vidámságból és kacagásból – érthető okból – egy valaki maradt ki: e sorok írója…

Huták később is több meccset vezetett nekünk, és bizony gyakran elégedetlenkedtünk vele, nem értettünk egyet az ítéleteivel, amit személyesen is jeleztem neki, ő azonban mindenkor hitt az igazában. A barátságunk persze ettől megmaradt, ám évek múltán azért csak feltettem neki a kérdést: „Tóni bátyám, miért nem szeretted a Fradit, miért éreztük azt, hogy ellenünk fújsz?” A válasz engem is megdöbbentett. „Miről beszélsz? Gyerekkorom óta, hatalmas Fradi-szurkoló vagyok, fradistának születtem, de játékvezetőként nekem objektívnek kellett maradnom.” S hogy nem a levegőbe beszélt, amikor meghívott magához, ámultam és bámultam, újpalotai lakása mini Fradi Múzeumnak is beillett, a falakat két szín uralta, a zöld és a fehér.

Haláláig tartottuk a kapcsolatot, súlyos betegsége ellenére végig hitt a gyógyulásában, s mivel 1986-ban ő vezette a Vasas–Ferencváros MNK-döntőt (akkoriban még Magyar Népköztársasági Kupa volt a hivatalos elnevezése a sorozatnak), azt kérte tőlem, hogy még életében szeretne kijönni a Groupama Arénába egy Fradi–Vasas bajnokira. Megígértem neki, hogy így lesz, egyben megidézzük a régi bajnokikat és a kupadöntőt, de sajnos ez már nem valósult meg, Huták Antal 2022 nyarán hosszú betegség után elhunyt, a Fradiból többen is leróttuk tiszteletünket temetésén.

Ököllel ütött a bolgár bíró

Az alábbi eset is a nyolcvanas évek közepéről datálódik, amikor Novák Dezső leváltása után – hiába akarta a csapat nagy része, hogy ő maradjon az edző – Vincze Géza vette át a szakmai irányítást a Fradinál. Az edzőváltást követően, a felkészülés közepén Bulgáriába utaztunk, ahol a szovjet pártfőtitkár, Jurij Andropov halála miatt mély gyász fogadott bennünket, jellemzően a nagy bolgár–szovjet barátságra. Bennünket persze nem kedveltek annyira, mint a szovjeteket, ami a Slavia Szófia elleni meccsen be is bizonyosodott. A bolgár fővárosban ugyanis emlékezetesen kemény 90, pontosabban 86 percet játszottunk ellenük. Pogány és Szabadi góljaival kettő egyre vezettünk, amikor a hajrában Szabadi Laci egyedül tört kapura, a bolgár centerhalf azonban kíméletlen módon hátulról felrúgta, csatárunk pedig mozdulatlanul elterült a földön. Mindenki biztos volt abban, hogy a brutalitás miatt kiállítja a játékvezető a szófiai bekket, a spori azonban csak a sárga lapot mutatta fel. Nem hittünk a szemünknek, elvégre ennél egyértelműbb kiállítás nem létezik, a tejes küldöttségünk hevesen reklamált – elsősorban persze magyarul –, a bíró azonban csak hallgatott és mosolygott. Ettől viszont annyira mérges lettem, hogy kivettem a zsebéből a piros lapot, majd felmutattam a balkáni favágónak. Ettől viszont a bolgár játékvezető gerjedt éktelen haragra, és szó szerint ököllel leütött, amitől én is kiterültem. Így aztán Szabadi Laci mellett az orvosi stábnak engem is ápolni kellett – miközben a gyepen egyre forróbb lett a hangulat, ezért aztán a nagyobb balhé elkerülése végett a botrányosan elfogult bíró idő előtt lefújta a „barátságos” mérkőzést.

Hazatérésünk után még hetekig téma volt a szófiai történet, az Aranycsapat legendás menedzsere, Österreicher Emil, aki Puskás Öcsi Real Madridba történő szerződését, továbbá a magyar csapatok – köztük a Fradi – spanyolországi túráit szervezte, éppen az Üllői úti stadionunk éttermében ebédelt, és amikor meghallotta az esetet, azonnal meg akarta jelentetni a Marcában. Az FTC akkori vezetői közül néhányan azonban a bensőséges magyar–bolgár barátságra hivatkozva valahogy lebeszélték erről Don Emilót…