Az első kedvenc játékosom Maradona volt. 1986 nekem nem a 0-6, hanem Maradona, és nem Isten keze, hanem a belgák és az angolok elleni szólógólja. Hat évesen minden argentin meccs másnapján én voltam Maradona, a góljaim után én is térden csúsztam, csak a betonon. Maradona volt a futballista, tényleg Az Isten. A kezezéses gólja egyszerűen nem érdekelt, legalábbis kvázi semmi emlékem nincs róla.

Aztán ahogy cseperedtem, egyre kevésbé tetszett Maradona a pályán, de leginkább azon kívül, annyira, hogy a 90-es vébén már ellene drukkoltam (amit ma már röstellek is). A zseniális megmozdulásokból egyre kevesebb maradt, inkább csak felvillanásai voltak meg rengeteg duma és reklamálás. Aztán jött a drogbotrány, a balhés lelépés Nápolyból, ami után sajnálni kezdtem őt, méltatlan volt a búcsúja Olaszországtól, de főleg a várostól, aminek a focija sehol sem lett volna nélküle. Újra drukkolni kezdtem neki, hogy láthassam még egyszer úgy, vagy majdnem úgy, mint 86-ban. Épp ezért vártam rettentően a 94-es vébét, és örültem iszonyúan, amikor Maradona a görögök elleni meccsen visszatért egy bombagóllal – Argentína pedig olyan játékkal, mint amivel 86-ban világbajnok lett, sőt. Sajnos a csoda csak egy hétig tartott, bár meggyőződésem, vele Argentína újra vb-t nyert volna.

Maradonából nekem a görögöknek lőtt gólja és a Nigéria ellen Caniggiának adott gólpassza marad meg – az utolsó vb-gólja és az utolsó vb-asszisztja. Mindkét mozdulat a kedvenc futballpillanataim között van, Maradona pedig örökre a játék istene lesz, aki extrém dolgokat művelt a pályán és a pályán kívül is.

Extrém szólóit és cselsorozatait, briliáns passzait és temérdek szabadrúgásgólját mindenki láthatta és visszanézheti nap mint nap, de e mellett érdemes letaglózó statisztikáira is vetni egy pillantást: 116 gól az Argentinos Juniorsban 166 meccsen; 35 a Boca Juniorsban 71 meccsen; 38 gól a Barcelonában 58 mérkőzésen; 115 gól a Napoliban, amelyben 259-szer játszott. Ezek nem egy klasszikus 10-es irányító számai, hanem egy középcsatár adatai, aki 10-esben futballozott. 312 gól 588 klubmeccsen, több mint fél gólos átlag, ilyet 9-esek hoznak össze. És akkor ott van még az argentin válogatott, amelyben 34 gólt rámolt be 91 fellépésén. 346 gól 679 mérkőzésen, még mindig 0,5 fölött.

Nem véletlen, hogy a FIFA őt – és Pelét – választotta a 20. század legjobb futballistájának, az pedig szintén extrém, hogy – és ahogy – Maradona az Aranylabdát is megkapta: amikor a díjat alapító France Football 1995-ben feloldotta a földrajzi korlátozást, vagyis hogy a díjat addig csak európai játékosoknak ítélhették oda, azonnal adott egy karrier-aranylabdát a még mindig aktív argentin zseninek. Több olyan aranylabdás, mint Maradona, nem lesz. (2013-ban a France Football illendőségből küldött egyet a 73 éves Pelének is.)

Maradona zsenijét talán mégsem a góljai, gólpasszai, cselei vagy a számai adják vissza legjobban, hanem egy kétperces videó, amin a Napoli 1989-es, Bayern elleni UEFA-kupa elődöntője előtt, Münchenben bemelegít. Kifűzött stoplisban táncol a gyepen, és a labda a partnere, mi meg csak nézünk tátott szájjal. Hány másik világklasszisról készült klip, amin csak melegít?

A labdát egyszer sem rúgja a kapuba, mégis ez a két – extrém – perc mutatja meg legjobban, mekkora futballista lépett le. Túl korán, mindössze 60 évesen.

Maradona lényegét Pep Guardiola, a Barcelona volt futballsztárja, a játék valaha élt egyik legjobb edzője fogalmazta meg legtalálóbban, amikor elmesélte, mit olvasott nem rég argentin drukkerek molinóján: “Diego, mindegy, mit műveltél a saját életeddel, csak az számít, hogy mit adtál a miénknek”.