Múlt vasárnap húszéves álmom vált valóra azzal, hogy a helyszínen tekinthettem meg egy NFL-mérkőzést. Ráadásul minden idők legsikeresebb játékosát, Tom Bradyt láthattam a müncheni Allianz Arénában.

Amikor tavaly a liga bejelentette, hogy első alkalommal rendeznek majd NFL-mérkőzést Németországban, már dörzsöltem a tenyerem, amikor pedig az is kiderült, hogy a 2021-es bajnok Tampa Bay Buccaneers és a Seattle Seahawks lesz a két résztvevő, még izgatottabb lettem.

A Seattle-ben ekkor még Russell Wilson volt az irányító, és a Tampáé volt a liga egyik legjobb támadósora – nos, a helyzet mostanra már jócskán megváltozott, hiszen a Seahawksból távozott a korábbi Super Bowl-győztes QB, míg a floridai offense Brady vezetésével is csak szenved eddig az idényben.

Ráadásul az esélyek is megváltoztak az elmúlt hetekben: a Seahawks a vártnál sokkal jobban teljesített a mindenhol leírt Geno Smith irányításával, a Bucs pedig negatív mérleggel – egy héttel korábban a szezon egyik legrosszabb meccsét játszva a címvédő Los Angeles Ramsszel – várta az összecsapást.

A szervezők mindössze egy héttel a találkozó előtt küldték ki a hivatalos értesítőt arról, hogy elfogadták az akkreditációs kérelmemet – ezt csak azért jegyzem le, mert jegyvásárlásra lényegében semmi esélyem nem volt; az adat, hogy a körülbelül 70 ezer belépőre 3 millió (!) igénylés futott be, mindent elárul arról, mennyire esélytelen volt a művelet. A sikeres regisztrációt követően örömömben gyorsított eljárásban kezdtem meg az utazás szervezését.

Először arra gondoltam, esetleg magyar szurkolókkal közösen kiautózunk Németországba, azonban – és ez is mutatja, mekkora kincs egy NFL-belépő – egyetlen olyan szerencsés drukkert sem sikerült találnom, akinek sikerült a jegyvásárlás.

Végül a buszos utazást választottam, a népligeti pályaudvarról szombaton késő este indult a Münchenbe tartó járat, a Salzburg felé tartó járművön egy gimnáziumi osztály is helyet foglalt, akik jókedvűen várták a Mozart szülővárosába tartó tanulmányi kirándulást, így alvásra nem sok idő jutott.

Sokkal fontosabb az, hogy a zöld busz vasárnap reggel 8 órakor gördült be a müncheni buszpályaudvarra, a város még aludt, én pedig a ködös és hűvös időben úgy döntöttem, a főtérre, a Marienplatzra sétálok ki, hátha a korai időpont ellenére már beleszagolhatok a futballhangulatba. Nem kellett sokáig várnom rá, hamarosan NFL-mezekbe öltözött szurkolókkal találkoztam, akik hasonlóan az egykoron lovagi tornáknak otthon adó térre indultak. Itt derült ki, hogy a leghíresebb müncheni sörcsarnokokat felosztották a csapatok között: az én előzetes útitervemben is szereplő Hofbrahaus a Tampa Bay színeibe öltözött, így várta a drukkereket.

A reggeli kávé mellé elolvastam a legfontosabb NFL-híreket; mivel a kezdőrúgásig ekkor még több mint öt óra volt hátra, úgy gondoltam, elindulok az Allianz Arénába, hátha találkozom valami élettel a stadion környékén is.

Nem kellett csalódnom, már a metrón biztossá vált, hogy nem az üres létesítményhez tartok, hiszen többezer drukker ült már a járművön, a legtöbben a Seahawks mezét viselték, de persze számos Brady-drukker is feltűnt.

Bayern München otthonához kiérve megdöbbenve tapasztaltam, hogy legalább tízezer szurkoló gyülekezik már, a szervezők pedig felkészülten várták őket, hiszen az óriási NFL-shop, valamint az ételeket és italokat árusító lakókocsik mellett számos egyéb szórakozási lehetőség is elérhető volt. Hatalmas kígyózó sorok várakoztak a 40 yardos futás, a magas- és távolugrás, az irányító játék előtt, de még ennél is többen várakoztak arra, hogy súlyos mennyiségű eurót hagyjanak ott a liga hivatalos ajándékboltjában. Az egyik biztonsági ember, kérdésemre válaszolva elárulta, ha most beállok a sor végére, akkor nagyjából másfél órámba kerül, míg sorra kerülök (a szuvenír vásárlását így elengedtem).

Az akkreditáció sikeres átvételét követően be is mentem a stadionba, először az újságírók számára kialakított teremben mértem fel a terepet, ahol egykori Seahawks-játékosok társaságában fogyasztottam el egy kávét. Ott volt például a korábbi Super Bowl-győztes futó Robert Turbint, aki láthatóan kissé morcosan viselte a hosszú utazást és a csípős müncheni időjárást.

A bemelegítést nagyjából két és fél órával a kezdés előtt indították meg a csapatok, a nézők egy része ekkor már a stadionban volt, legtöbben abba a sarokba álltak fel várakozó pozícióba, ahol a Tampa játékosai érkeztek ki a játéktérre, a drukkerek természetesen a hétszeres Super Bowl-győztes Tom Bradyre várakoztak – a 45 éves legenda azonban nagyjából csak egy órával a kezdés előtt, utolsóként futott ki a gyepre, mondani sem kell, hatalmas ováció közepette.

A több mint háromórás összecsapás számomra elrepült egy pillanat alatt, egészen elképesztő élmény volt látni, sőt, érezni, hogy milyen szinten űzik ezt a játékot az NFL-ben, ráadásul olyan fizikai adottsággal sportolók teszi mindezt, amelyet személyesen még sohasem láttam.

Újságírói pályafutásom egyik legemlékezetesebb pillanatai közé viszont az bekerül, amikor a negyedik negyedben az javarészt európai közönség belekezdett John Denver Country Roads című dalába, még a kétperces figyelmeztetés közben várakozó játékosokon is lehetett látni a döbbenetet – ezt Brady is megerősítette a sajtótájékoztatón.

A lefújást követően ízelítőt kaptam abból, mit jelent az újságírók profi kiszolgálása az Egyesült Államokban: a munkaállomásra visszaérve azonnal szóltak, hogy kezdődik a sajtótájékoztató – egy hazai, vagy európai sporteseményen sokszor akár egy órát is kell várni erre a sípszót követően. Én a győztes Tampa eseményét választottam, itt sorrendben Todd Bowles vezetőedző, majd Julio Jones és Tom Brady követte egymást, bő öt-öt percben.

Mindhárman elképesztően profin viselkedtek, Brady viselkedése abszolút lenyűgöző volt, a pulpitusra kiállva igazából csak közhelyeket mondott el, mindezt azonban hatalmas türelemmel és udvariassággal. Az amerikai újságírók stílusával első alkalommal találkoztam, Európában általában „jelentkezni” kell, ha kérdezni szeretnénk a sportolóktól, a tengerentúli média viszont egészen elképesztő módon egymás túlkiabálásával szeretne információkhoz jutni, és aki győztesen kerül ki ebből a harcból – azaz minél hangosabban, minél összefüggőben és megállás nélkül mondja végig kérdését –, annak válaszolnak a sztárok. A sajtótájékoztatón résztvevők láthatóan tökéletesen kezelik a médiát, ugyanakkor abban a pillanatban, amikor a klub képviselője jelzi, eleget tettek kötelezettségüknek, már el is köszönnek a résztvevőktől és mennek a dolgukra.

Levezetésként a kijutás már nem volt egyszerű a stadionból, a közel 70 ezer néző nagyjából egyszerre indult haza. A rendezők ugyanakkor rendkívül profin kisebb csoportokat alakítottak ki élő láncokkal annak érdekében, hogy ne alakuljon ki tumultus. Persze a metrón így is mint a heringek, úgy fértek fel a nézők, de összességében egy óra elteltével már meg is érkeztem a Marienplatzra, és végre célba vettem a híres müncheni sörcsarnokot.

Természetesen zsúfolásig megtelt a hely NFL-rajongókkal, egyedül lévén leültem egy asztalhoz, ahol egy amerikai apa és a fia fogyasztotta literes sörét, persze szóba elegyedtünk, de mint kiderült, ők a mai napig nem is tudták, hogy futballmérkőzés lesz a városában, az Írországban dolgozó fiú és a Philadelphiában élő édesapja itt találkozott egymással néhány napra. A csülök és a sör közös elfogyasztása után ők a repülőtér, én pedig a buszpályaudvar felé vettem az irányt, életem egyik legnagyobb élményével a fejemben ájultam el a buszon, a következő kép pedig már a Győr táblánál került a szemem elé.