Kedves Dénes! Tudom, hogy nem vagy az a másokat keményen leteremtős fajta, nem ez a stílusod. A magyar futball egyik legintelligensebb játékosa vagy, aki a higgadtságával, eleganciájával, magabiztosságával érte el, hogy vezér legyen, és immár évek óta a Ferencváros csapatkapitánya.

Nem gondolnám, hogy hasonló, őrületes motivációs beszédet kellene várnunk tőled, mint anno, a norvégok elleni Európa-bajnoki pótselejtező előtt Dzsudzsák Balázstól vagy éppen az Izland elleni, szintén az Eb-kijutásról döntő 2021-es budapesti összecsapás előtt Szalai Ádámtól. De mégis: ki a fenétől számíthatnánk arra, hogy képletesen jól hátsón rúgja a Fradi összes jelenlegi futballistáját és megértesse velük, hogy a múlt szerdai blamát csak ők hozhatják helyre?

Nem árulok zsákbamacskát azzal, hogy mióta az eszemet tudom, rendszeresen járok az Üllői útra, a 70-es évek vége óta. Sok mindent láttam azóta, megannyi mélyponttal: metrószétverést, majdnem kiesést az NB I-ből 1984-ben, szánalmas centenáriumi gálameccset alig ezer néző előtt, a fájdalmas kizárást az élvonalból 2006-ban, három év szenvedést az NB II-ben.

Jól emlékszem egy 2014-es El-selejtezőre is Máltán. Akkor még új fiú voltál a Fradinál, nem sokkal előtte érkeztél Pécsről. A helyszínen, nagyjából kétszáz magyar szurkolóval együtt figyeltük, ahogy az első félidőben a Sliema Wanderers nevű félamatőr társaság lefocizza a mieinket. Ha nincsenek a védéseid, az első félidőben a derék szigetlakók nem 1–0-ra, hanem minimum 4–0-ra vezetnek. Vonultatok le a szünetben az öltöző felé, és az egyik vezérdrukker odakiáltott neked: Dénes, ez mi volt eddig? Mit csinálnak a többiek a pályán? Te csak ráztad a fejed, és látszott rajtad, hogy azt kérdezgeted magadban, hová kerültél, milyen társaság ez?

Akkor megállapítottam magamban (bár egy Michal Nalepa által lőtt potyagóllal végül 1–1-re mentettük a meccset), hogy ez volt a valaha volt legrosszabb színvonalú Fradi-meccs, amit láttam, és azt kívántam, soha ne legyen ennél lejjebb.

Akadtak persze azóta is komoly kisiklások (lásd még: sima kiesés a bosnyák Zseljeznicsarral szemben az El-ből, szégyenteljes bukta az albán ezüstérmes, a BL-selejtezőbe „beugró” Partizani Tirana ellenében), de ami július 19-én este, a Groupama Arénában történt, sajnos még erősebb szégyenérzetet okozott nálam, mint az a kupameccs anno Máltán.

A játék hasonlóan borzasztó volt (talán még gyengébb, nehéz eldönteni), de míg akkoriban még küzdeni kellett a nézők kegyeiért, akik a 2000-es évek második és a 2010-es évek első felében lemorzsolódtak, mára felépült valami. Nemcsak az impozáns Groupama Arénára gondolok (az említett, Sliema elleni EL-selejtezőben még a romos, régi Puskás Arénában játszottunk albérletben), hanem egy működőnek tűnő struktúra, egy sikeresnek tűnő modell, amely visszacsalta az ultrákat és sok régi lelátói motorost a meccsekre. Emellett becsatlakozott egy új generáció is, a fiataloké, a gyerekeké. A Klaksvík ellen is rengetegen voltak, zöld-fehérre, illetve piros-fehér-zöldre festett arccal, dudákkal, mezekkel (igen, a Te neveddel ellátott mezekkel is, Dénes) – és hatalmas lelkesedéssel.

Köztük ott voltak az enyémek is: egy 11 és egy 14 éves fiú. Óriási sikernek tartom, hogy ebben a virtuális élmények tengerét kínáló világban a Fradi és a magyar válogatott nagy rajongóivá tudtam nevelni, vagy inkább terelni őket. Ebben persze rengeteget segített a 2016-os és 2021-es Eb-szereplés és természetesen a Fradi elmúlt évekbeli menetelése is. 2019 óta hozzászoktunk, hogy a Fradi mindig ott van egy európai kupasorozat csoportkörében.

Amit múlt szerdán tapasztaltunk, az ezeknek a srácoknak (is) az arculcsapása volt. Jómagam erős 40-esként már sok mindenen túl vagyok, olyan vagyok, mint egy jó asszony a dalban: mindent megbocsátok (előbb-utóbb…). Ezekre a srácokra viszont vigyázni kell, vigyáznotok kell. Ha sokat és sokszor csalódnak, könnyen elveszítheti őket a csapat, a magyar labdarúgás.

Ezért fordulok hozzád, Dénes. A vezetőség, amelynek a Fradi az elmúlt években nagyon sokat köszönhetett, most csalódást okozott. Azt gondoltam, a feröeriek elleni meccs másnapján a minimum, hogy az a 18 ezer ember, aki végignézte a helyszínen ezt a borzalmat, valamiféle kárpótlást kap. Mondjuk féláron jöhet a következő hazai meccsre, kap egy x ezer forintos kupont a büfébe vagy bármi – a lényeg a gesztus lett volna… Ehelyett egy-két játékos meccs utáni rövid nyilatkozatán és Kubatov Gábor bocsánatkérésén kívül semmi nem történt… Mintha mi sem történt volna, másnap már jött a buzdítás, hogy vegyünk jegyet a Shamrock Rovers elleni Konferencialiga-selejtezőre. Ugyanannyi pénzért természetesen, mint a BL-mérkőzésre. Nincs kedvezmény, nincs „sajnáljuk”, van viszont lelki terror, miszerint „Most kell megmutatni, ki az igazi Fradista, most kell a csapat mellé állni.”

Nos, hadd mondjam el, hogy ez nem így van. Nektek kell megmutatni, hogy a pályán ki az igazi Fradista. A tipikus esete annak, hogy a bizalmat csak Ti tudjátok visszaszerezni. Nem tudom, hány ezren mennek ki csütörtök este az írek ellen, de valahogy át kell éreznetek, hogy ez egy afféle utolsó esély arra, hogy a szezont úgy-ahogy megmentsétek.

Ezért fordulok hozzád, a Kapitányhoz. Most kivételesen bújj ki a bőrödből, és csapj oda az asztalra. Magyarázd el a marokkói, bosnyák, nigériai, norvég, mali és a jó ég tudja, milyen légiósoknak, hogy nem szórakozni jöttek ide, csütörtök este semmilyen lazsálást, alibizést, nagyképűsködést nem tűrünk el. A szurkolók óriásit csalódtak bennetek. Most itt a lehetőség hamar, hogy megkezdjétek a javítást. A Klaksvík-meccset nem fogják, nem fogjuk elfelejteni, de kutya kötelességetek, hogy a szerény képességű ír bajnokkal, majd a következő két ellenféllel szemben kiharcoljátok az EKL-csoportkört. Ez a minimum. Aztán jövőre talán kezdődhet minden elölről.